Ha valaki hozzánk hasonlóan a nyugati végpontból kezdi kéktúráját – persze lehet a keleti is ilyen, csak azt még nem ismerem – akkor nem árt óvatosnak lennie, mert olyan élményrobbanások fogják érni és kísérni már az első kilométereken, amelyeket egyszerűen lehetetlen és amúgy nem is érdemes kikerülni.

Ha előre nem készült fel, akkor a gyanútlan túrázó nem győzi majd kapkodni a fejét a váratlanul sok új inger miatt, amit az Országos Kéktúra kőszegi része rámér. Kezdve az Írottkő nagyszerű kilátójával, aztán az utána rövid úton változatos természetű ösvénnyel a vasfüggöny „árnyékában” és folytatva a hűs vizű Hörmann-forrással. Mindezt két-három kilométeren. És a látnivalók száma ezután sem csökken.

A forrást elhagyva alig tudtunk belekezdeni egy új témába J-vel, mivel a következő enyhe kanyar után már meg is pillantottuk a Stájerházakat. Egy-két fénykép készítése után, a műútra  felszűrődő hangok csalogatása miatt leereszkedtünk az épületekhez, hogy felfedezzük, mégis mit rejtenek azok.

Általában minden szakasz előtt felmérem, hogy mit fogunk látni és mit kell tudni a soron következő helyekről, de valahogy a Stájerházakról való tudnivalók megismerése kimaradt az előzetes kutatómunkából, így teljesen bután estünk be az első épületbe, aminek meg is lett a kissé kellemetlen eredménye.

Ebből a házból jöttek a hangok is, hát ide kukkantottunk be először, pláne hogy az ajtaja nyitva állt – ránézésre, gondoltuk mindenki előtt. Egy kis múzeum-szerű épület volt, ha jól emlékszem egy makettal az első szoba közepén, de mire jobban körül tudtunk volna nézni már kaptuk is a kérdést az arcunkba, hogy segíthetnek-e valamiben. Mivel a nehéz hátitáskát letettük, éhesek és szomjasak sem voltunk, és igazából jól esett a hűvös házban lenni, így mondtuk, hogy nem, csak körbenéznénk, ha szabad. – hát azt lehet, de csak a belépődíj ellenében, viszont egy kicsit várni kell, mert most egy csoportot vezetek körbe – valahogy így hangzott a válasz. A belépő nem lett volna túl sok, de egy húsz perc után meguntuk a várakozást, és a többi ház körbejárása után fogtuk a batyunkat és inkább tovább indultunk.

Igazából nem volt bennünk sem felháborodás – nem is lett volna miért, sem pedig hiányérzet, mert úgy gondoltuk, hogy a Stájerházak látványa a maguk hangulatos környezetében, bőven lenyűgözött és megmutatott mindent, ami nekünk, ilyen arra- és betévedt vendégeknek feltétlenül szükséges volt.

Aki ismeri ezt a szakaszt tudhatja, hogy az erdő szépségét leszámítva és nem figyelmen kívül hagyva, de ezután az első említésre méltó látnivaló a Vörös kereszt. Noha elég szabály- és útvonalkövetőek vagyunk J-vel, és szokásainkkal ellentétben el sem tévedtünk itt az egészen biztos, de mi bizony nem találkoztunk a kereszttel. Vagy lehet találkoztunk, de hogy őszinte legyek, nem emlékszem rá, úgy elsuhanhattunk mellette – és az utólagos internetes felkutatást tekintve ez nem is olyan nehéz, hiszen fák ölelik körül. Így hát utunknak következő nem csak test-, de lélekemelő pontja is, az Óház-tető és az azon magasodó Felsővár romjai lettek.