Az elszakadt pókhálót végül egy alpesi szellő fújta tova, a gondolatok pedig J műszaki szakértésébe kapaszkodtak meg és olvadtak bele, mert a következő percekben telefonja kamerájának zsenialitását ismerhettem meg. Amúgy is szeret kiselőadást tartani a birtokába került eszközeiről, melyekről mindig olyan meggyőzően beszél, hogy a végén csaknem elhiszem, hogy azok a világ pillanatnyilag legjobb termékei. De tény és való, hogy akkor egy egész jónak mondható mobilja volt, legalábbis az biztos, hogy az enyém meg sem közelítette azt.

Lőttünk pár egész jónak mondható képet a környékről, majd megtanakodtuk, hogy körülbelül merre fogunk lejutni Kőszegre, és nagyjából azt is feltérképeztük, hogy a következő napokban melyik irányba megyünk, és milyen lesz arrafelé a terep. Szerencsére úgy nézett ki, és ezt már utólag is megerősíthetem, hogy a következő napokban könnyebb dolgunk volt (és lesz): az Alpokaljáról, azon belül a Kőszegi-hegységről lemászva, a Vasi-Soproni Völgység sík vidékein végig a Kemeneshátig nem jött szembe megerőltető emelkedő. Ez nagyjából 55-60 kilométeres egyenletes terepen való gyaloglást jelentett, egészen Sárvárig.

Még egyszer körbenéztünk, intettünk a sógoroknak, majd lejöttünk a kilátóból, hogy indulhassunk is tovább, ne sötétben kelljen majd sátrat állítani…valahol. A közel egy órás pihenő jólesett a vállainknak, rendesen lelazultak, borzasztó volt felvenni a hátitáskákat, de már csak 5-6 kilométer volt Kőszegig, a következő pecsételőhelyig pedig egy-másfél, ráadásul mindez lejtmenetben. Leereszkedtünk a meredek domboldalon, végig a kis ösvényeken, és tényleg rövid idő alatt oda is értünk a Hétforráshoz, vagy ahogy sokan hívják, és talán kifejezőbb is ez a elnevezés, a Hét vezér forráshoz.