A Hörmann-forrás az Országos Kéktúra része, így örömmel nyugtázhattuk, hogy elértük az útvonalat, mely állapotunkban a fára festett kéktúrás jelzések is megerősítettek. Innen már tényleg nem volt messze az Írottkő, ezért különösebb pihenés és nézelődés nélkül vettük célba azt, és felbuzdulva azon, hogy már nagyon közel járunk, lépteinket is felgyorsítottuk. A maradék durván két kilométeres szakasz szinte végig a Vasfüggöny turistaúton, az osztrák-magyar határ mentén vezetett, melyet nem mindennapi, feltehetően viharok (és nem a hidegháborús korszak..) tépázta fenyőfák tarkítottak.

Több mint 3 év távlatából is tisztán emlékszem arra a középkorú hölgyre, tanárnőre, aki egy 10-14 év közötti diákokból álló csoportot vezényelt az Írottkő felé. Mindeközben pedig (mivel a tempót elég jól tartották velünk) végig minket éltetett és rólunk áradozott a fiatal nemzedéknek, persze csak azután, hogy megtudta mi célból megyünk a Kőszegi-hegység legfőbb látványosságához, és onnan visszafelé tovább, egyszer majd elérve Hollóházát.

Azzal nyűgöztük le, hogy még mindig vannak olyan ”fiatalok”, akik (persze ez már napjainkban elég közhelyes) nem a szobában a számítógép előtt tespednek, hanem hátizsákkal, sátorral, bárminemű szállás foglalása nélkül vágnak neki a természetnek – és ami a leginkább tetszett neki, az országnak.

Hát..példaértékűek lettünk!

Persze csak az ő szemében, mert a gyerekeket ez annyira nem hatotta meg, ők csak próbálták túlélni a júliusi forróságot, és a kötelező programot. Számunkra azért nagyon jólesett ez, fáradt derekunkat kiegyenesítette, mellkasunkat feldagasztotta, orrunkat pedig az ég felé emelte a néhány jó szó, viszont egy idő után úgy gondoltuk nem élvezzük tovább a dicsőítő társaságot: ezért egy kínálkozó pillanatban, amikor megállt a csoport bámészkodni, kiléptünk, és közös úticélunkat tekintve, nyilván tudva hogy csak egy rövid időre, de magunk mögött hagytuk őket.

A következő pár méteren még mi is vizslathattuk a kőszegi tájékot az Írottkő derekáról, majd egy-két lépés után egy csendes, tiszta és kellemesen tágas erdőbe értünk, amiben egy folyamatos, enyhe jobbkanyaros út vezetett oda, ahonnan a nagybetűs út még ezen a szép nyári délutánon kezdetét vette.