A kápolna adta lehetőségek láttán úgy beszéltük meg J-vel, hogy nem időzünk sokat: egy kis szusszanás, egy kis frissítés és már indulunk is tovább – majd az Írott-kőn, ahol reményeink szerint több látnivaló lesz, több időt is töltünk.

Amúgy is szerettük volna már elérni az Országos Kéktúra nyugati végpontját, és végre annak nyomvonalán haladni. Pedig ha tudtuk volna, hogy valójában már most is az egykori végponton vagyunk, akkor valószínűleg nem rohanunk annyira és akkor talán nem hagyjuk figyelmen kívül ennek a turistamozgalomnak, de minden bizonnyal ”elődjének” legfontosabb ékkövét, a kéktúrajelvényt ábrázoló emlékkövet. Ugyanis 1977 és 1989 között, az akkor már meghosszabbított kéktúra útvonalnak a Szent Vid-kápolna volt a nyugati vég-, vagy ha úgy tetszik kezdőpontja, melyet ezzel, a templom mögött jópár méterrel felállított (számunkra eldugott..) emlékművel jeleztek. Azóta is bosszant, hogy efölött, vagyis emellett ilyen simán elsiklottunk és még egy pillantást sem vetettünk rá. De egyezséget kötöttünk J-vel, hogy ha végigjárjuk az egész útvonalat, utána visszatérünk ide és csinálunk egy közös ”megcsináltuk” képet, amit büszkén akaszthatunk majd a falra, az akkor már saját kéktúrás jelvényünkkel együtt.

A templom mögött-mellett balra folytattuk tovább az utat a kék + jelzésen, ami egyenesen a Hörmann-forráshoz vezetett. Ezt a rövidnek mondható szakaszt úgy teljesítettük, hogy őszintén szólva nem is nagyon emlékszünk rá. Én még mindig a kápolnán rágódtam, J meg szerintem egyszerűen spórolt az energiájával, pusztán csak a monológjaimat hallgatta. Így mindössze annyi maradt meg a minket körülvevő természetből, hogy a bükkösöket és tölgyeseket szép lassan a fenyvesek váltották fel, vagy legalábbis színezték tovább. Aztán egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy egy műútra tévedtünk, pár lépéssel arrébb pedig ott volt a forrás.