„Az igazság az, hogy nem tudom hol vagyok.. letértem a helyesnek vélt útról, és eltévedtem…”

Ez a részlet a saját gondolataimból származik, de megnyugtatok mindenkit, hogy nem! ..ez nem egy csöpögős-lelkizős poszt lesz. Hurrá!

Eltévedtem.

Gyakran előfordul velem azokon a túráimon, amiket spontán találok ki, és amelyeknek a vidéki otthonomhoz, a szülőfalumhoz közel, teljesen szervezetlenül vágok neki. Ilyenkor csak elindulok egy irányba, egy ösvényen, egy úton, és megyek-megyek amerre jólesik, amerre visz a fejem. A lényeg csak annyi, hogy kint legyek a természetben.

Így történt ez valamikor 2014 nyarán is, amikor úgy eltévedtem, hogy mindössze annyit tudtam, hogy valahol Becske, Szécsénke, Kisecset és Kétbodony falvak között vagyok. Szorított az idő, mert a lemenő nap már erősen nyaldosta a horizontot, csak a késő délutáni fények szűrődtek be a fák között. Nagyjából egy órás pánikszerű kóborlásom után egy dombtetőn találtam magam, szemben a naplementét körülölelő cserháti panorámával, és egy fával. Egy fával szemben, ami valószínűleg csak egy lett volna a sok közül, de ez a fa mégis más volt. Egy útjelző volt. Ekkor láttam meg életem első felfestett kéktúrás jelzését, és ez az intés, azt hiszem akkor irányadó volt – és lett a következő éveimet tekintve is.

Hosszú idő után újra szembejött velem a kéktúra, eszembe jutott Rockenbauer Pál sorozata, a főcímdal, Sinkó László narrátor hangja, a sok-sok kaland, élmény, és az a hihetetlen hangulatú vándorlás, amit a sorozat a televízión keresztül is át tudott adni. És most ott voltam azon az úton, amit ők végigjártak annak idején. Egyszerre voltam büszke, lelkes és motivált …és lettem eltökélt. Ez volt az a pillanat, amikor végérvényesen elhatároztam, hogy a következő évben nekivágok az Országos Kéktúrának, elindulok a kultikus úton, az én saját utamon, és végigjárom, megtapasztalom és magamba szívom mindazt a csodát, amit ez az út adhat.

..és csak hogy az aznapi túrámat lezárjam, a kéktúrás jelzések megmutatták akkor a hazavezető utat is!