Arra gondoltam, hogy az első közös utunk, ne egyből a természetbe, erdőbe, mezőre, ne célirányosan valamelyik kilátóhoz, várhoz, ne egy magas csúcsra vagy egy, a völgyben csörgedező patakhoz vezessen, hanem rögtön egy kitérővel kezdődjön. Ez amúgy is jellemző rám… letérek, kitérek, aztán… na de visszakanyarodva!

Egyrészt üresnek tartanám enélkül a blogom, nem lenne egy kerek egész, másrészt mindenképp szeretném megosztani, hogy az elhatározást tekintve hogyan is jutottam az Országos Kéktúra 0. kilométerkövéhez. Ez egy kicsit személyesebb rész lesz, bár alapvetően a  túrázás, a bevezetőben (ÉletKÉK) taglalt okokon felül, szerintem amúgy is az, ha egyedül, ha nagyobb társaságban megy az ember, akkor is. 

Mindig akadnak ugyanis pillanatok barangolás közben, mikor egy nagyobb csapatban is magunkra maradunk, elveszünk a gondolatainkban, csak a környezetünkre a minket körülvevő természetre figyelünk, vagy éppen saját magunkra, ahogy a testünk az elemekkel küzd és ádáz csatát vív egy-egy kitűzött cél elérése érdekében ..vagy szimplán a talpon maradásért.

Ez az egy-két posztom tehát a kéktúrás kalandjaimat vezeti majd fel, de ígérem, hogy utána már tényleg elindulunk. 

Történetem még valamikor a ’90-es években kezdődött, amikor kissrácként először kaptam fel a fejem a fadobozos Orion televízió előtt ülve, a bizonyára sokaknak ismerős dallamokra: „indulj el egy úton, én is egy másikon…”. A fülbemászó, bár nem túl divatos nóta azonban csak kísérője volt egy igazán csodálatos és véleményem szerint utánozhatatlan természetjáró filmsorozatnak, a Másfélmillió lépés Magyarországon című kiváló alkotásnak, melyet Rockenbauer Pál ’álmodott meg’, és amely sorozat már akkor, rögtön rabul ejtett. Persze ez még nem volt elég ahhoz, hogy hátizsákot és túrabotot ragadjak, viszont ahhoz igen, hogy habár koromnál fogva még nem tudtam mi az a bakancslista, annak ellenére az Országos Kéktúra útvonalának végigjárása az elsők között szerepeljen rajta.

Aztán hosszú évek teltek el, melyek alatt leginkább szüleimnek köszönhetően igazi túrázó és természetbarát vált belőlem. Ezt ezúton, innen is köszönöm nekik! Megismertem a közeli és egyre távolabbi erdőket, azok olykor zajos, olykor pedig már-már fájdalmas csendjét, a bennük élő állatokat és növényeket, és világossá vált, hogy a természet szeretete egy nem múló betegség, helyesebben egy sírig tartó szerelem lesz számomra. Ez idő alatt a kéktúra sokszor visszaköszönt, sokat olvastam róla, a sorozatot is többször végignéztem, egyre közelebb került hozzám és éreztem a késztetést, hogy el kellene indulnom, de a végső elhatározás, még mindig váratott magára…