Gyerekkorom óta nagy kedvenceim a kilátók és a várak, ezért az Óház-kilátó elérése és annak várszerű külleme, egy igazi klasszikus katartikus pillanat volt számomra.

A kifogástalan felfestésektől függetlenül már-már elveszettnek éreztük magunkat a fák és bokrok között, amit egyszerűen azzal magyaráznék, hogy ekkorra már erőt vett rajtunk a fáradtság és némi figyelemhiány. Délután négy óra felé járt ekkor az idő, és bizony hosszú nap volt ez idáig: hajnali keléssel, elnyúlt vonatozással, egy teljesen felesleges délelőtti sétával a tűző napon és a forró betonon, az Írottkőig tartó hegymenettel és onnan az egészen eddig tartó 9-10 kilométeres cammogással.

Viszont mikor a bokrok mögül kiléptünk, és megláttuk a kőből épített kilátót, visszatért belénk az élet, a jó pár lépés óta tartó kezdődő-unalomból fakadó csend megszűnt és izgatottan rohamoztuk meg a lépcsőket. A hátizsákokat lent hagytuk a kőfalnak támasztva, mert egyrészt felesleges lett volna felvinni, másrészt nem volt rajtunk kívül senki sem a kilátóban, sem pedig annak környékén – ami kiváltképp tetszett. Így tehermentesen lépdeltünk fel a fokokon, egészen a kilátó szintjéig, ahol az aznapi célállomás, Kőszeg látképe tárult elénk.

Az egyhén huzatos kilátó remek helyként funkcionált egy kis hűsöléshez, valamint felsejlő gondolataim szabadjára eresztéséhez. Nem is kellett görcsösen visszatartanom azokat, mert időben jól álltunk – látványosan közel volt már Kőszeg; és J miatt sem kellett visszafognom magam, hiszen a telefonja fényképezője teljesen lekötötte egy pár perc erejéig, amit én ezzel a kis merengéssel ütöttem el. Először a kőszegi kilátástól bal kézre indulva körbejártam a kilátót, szememmel pedig az egész környező tájat is, majd megálltam ismét Kőszeg felé (és azon túl is) tekintve, és mint egy villámcsapás az hasított az addig tartó tűnődésembe, hogy ennek az útnak egyszer vége lesz… Annak tükrében, hogy csak pár órája kezdtük járni az Országos Kéktúra útvonalát, és a teljes hosszához képest szinte nem is mentünk még értékelhető távot, egy totálisan nevetséges és megvetésre alkalmas gondolat volt ez, de azt hiszem annál jelentőségteljesebb.

Olyan tisztán és részletekbemenően emlékszem minden egyes kis gondolatfoszlányra, mintha még most is ott állnék a kilátóban, pedig azért jópár év eltelt azóta. Úgy épült fel az a gondolatsor, mint mikor a pók a hálóját szövi, módszeresen, egymás utánjában, minden egyes szál egymásból kiindulva és egymásba futva, majd a végén egy – igazából kerek egészt alkotva. És talán pontosan az ilyen különös módon megmaradt momentumokat és elmélkedéseket visszaadni a legnehezebb, mert próbálná az ember hajszálpontosan körülírni őket, de ezek azok, amiket bizony érezni kell és át kell élni. Emlékeztek még az „…én is egy másikon!” című részre? Ennek a gondolatmenetnek, talán mondhatom, hogy az abban leírtakkor volt a kezdete, ott jött létre a kéktúra jelzéssel megjelölt fa előtt állva, és most itt ért véget. Az elhatározás megszületésétől a hosszas tervezésen keresztül egészen az elindulásig (pontosabban az ide érkezésig) tartó időket ölelte át. Egyfajta kiteljesedése volt ez a momentum, az akkori célkitűzésnek. Úgy tűnt, mintha saját magammal állnék szemben; egyszerre voltam a cserháti naplementében nyugat felé vágyakozva bámulva, és most itt, nyugaton, a mögöttem leszálló nappal, hazafelé, a cserhát felé elégedetten tekintve – de egyazon érzésekkel.

Egyszerűen csak élveztem azt a pillanatot, mulattatott, hogy sikerült valóra váltani az egy évvel ezelőtti elképzeléseket, és már pár óra alatt azt kaptam ettől az úttól, amit feltételeztem, hogy adni fog – de eddig csak ábrándoztam róla. Aztán váratlanul jött egy szomorú gondolat, ami pont olyan volt, mint mikor egy szélsebesen száguldó légy átszakítja a tökéletesre megművelt pókhálót, tönkretéve ezzel mindent. Egyszer véget ér az út.. És akkor hirtelen ott termettem a keleti végponton, megfordultam a cserhátban is, és szomorúan tekintettem visszafelé, megtett lépéseim pedig elhalványultak a hosszú, de még ismeretlen út homályában.