Tüzesen sütött le annak a bizonyos nyári napnak a sugara, de olyannyira, hogy az aszfalt szinte megolvadt a lábunk alatt. Még ki sem értünk Lukácsházáról, de már körvonalazódott bennünk, hogy egy kemény nap vár ránk, és ha az idő ilyen marad, akkor egy nagyon nehéz és igazi erőt próbáló hét is. Csak hogy vázoljam a helyzetet: táskánk a „megengedett”-nél sokkal, de sokkal nehezebb volt, tele felesleges holmikkal, sapka nem védte a fejünket, a pólónkat pedig rommá izzadtuk a batyuk alatt, a 40 fokos, déli napsütésben.

Ami viszont a legnagyobb problémát jelentette számomra, az a szinte vadonatúj, még igencsak bejáratós túracipőm volt. A túra előtt 1-2 alkalommal már volt rajtam (na jó, lehet, hogy többször is), és akkor úgy éreztem, hogy sikerült betörni, de a Kőszegdoroszlóig vezető hosszú és egyébként árnyékmentes úton kiderült, hogy nem így történt.  Egyetlen hatalmas szerencsém volt, hogy végszükség esetére betettem egy pótcipőt a táskámba, ami doroszlón fel is került a lábamra, mert a csili-vili, és a boltban agyondicsért túracipőmben – amiről lehet, hogy írok majd egy külön bejegyzést – odáig bírtam. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy a végszükség 1-2 órán belül elér, de mindenesetre megkönnyebbülés volt egy kényelmes edzőcipőbe belebújni.

Azonban nem csak én kínlódtam végig az addigi utat, J-t is nagyon megviselte a meleg (ő látható a képen), így abban állapodtunk meg, hogy ezt a hivatalos kéktúra útvonalba amúgy sem tartozó szakaszt, amennyire lehet leegyszerűsítjük. Kőszegdoroszlón megvárjuk a buszt, amivel eljuthatunk Velem községig, ahonnan bizony nincs mese, gyalogolnunk kell majd a következő, nagyjából 1160 km-en keresztül.

Félreértés ne essék, már alig vártuk! 🙂