Mire feldobtuk hátunkra a hátizsákot, Piroska néni már tova is röppent, pont úgy, mint azok a galambok, akiket első lépéseinkkel zavartunk meg a buszmegállóban elhullajtott morzsák csipegetése közben. Olyan magasra szálltak, hogy kicsit irigyelni kezdtem őket, mert nekik lehetőségük volt látni azt, hogy Velem község milyen csodálatosan szép környezetben terül el.

A település a Kőszegi-hegységben, a Szent Vid-hegy lábánál található. Ha madártávlatból, vagy jelen esetben galambtávlatból nézzük, akkor olyan a fekvése, mintha éppen a hegy teteje felé kapaszkodna. Az nem volt tudvalevő, hogy ő is a Szent Vid-kápolnához igyekezett, de hogy mi akkor afelé vettük az irányt, az egészen biztos.

Lépteinkkel nem csak a távolság fogyott a templomig vezető úton, hanem az épített környezet is, mondhatni kezdtük érezni, hogy elhagyjuk a civilizációt, és vele együtt a mindennapos gondokat, problémákat. A Petőfi utca szépen olvadt bele a Kőszegi-hegység erdeibe, még annak vége sem húzott éles határt a zsibongó ”valóvilág” és a megnyugtató, és oly rég óta várt ”szabadság” között. Ahogy sétáltunk ki a faluból és egyre inkább szippantott magába az erdő, azon gondolkodtam, hogy talán nem lehet véletlen, hogy pont egy, a Petőfiről elnevezett utca lesz az, ami a mi kéktúrás szabadságunkba, a hétköznapokból való kiszabadulásunkba vezet – mintha irányadásképpen csak nekünk kövezték volna ki, és nevezték volna el Petőfiről, aki annak idején a mi rabláncainktól való megszabadulásunkért is küzdött volna.. Persze nem, de jó volt ezen elmélázni..

Merengésem csak J.., de talán inkább saját szuszogásom zárta le, ami a Szent Vid-hegy élesen emelkedő oldalának volt köszönhető. Egy kék + jelzéssel ellátott viszonylag szűk és nem túl hosszú, ám annál meredekebb erdei ösvény (a Kultúrák hegye tanösvény) vezetett a kápolnáig, melyet pár perc kaptatás után el is értünk.

A Szent Vid-kápolnát 1859-ben építették a hegy legmagasabb pontjára, nevét pedig Szent Vitus (Vid) ókeresztény vértanúról kapta. A templom és annak környezete is, az idevezető tanösvény nevéhez hűen kulturált és rendben tartott, a Velem irányába nyíló kilátás pedig igencsak tetszetős volt.

Számunkra azonban egyetlen dolog nem tetszett, vagy inkább úgy mondanám, hogy nem elégítette ki maximálisan az elvárásainkat, mégpedig az, hogy nem tudtuk megnézni milyen belülről. Bár e tekintetben a kápolna nem lett egyedülálló a kéktúrás utunk során, mert sajnos ez a hiányérzetünk mostanra, több száz kilométer megtétele után tényleg rendszeressé vált a kéktúra nyomvonalán, és habár megszokni ezt meg lehet, elfogadni nem.

Vallástól, egyházi hovatartozástól, vagy egyszerűen magától a hittől függetlenül is sajnálatos, hogy akár a legkisebb faluba is megérkezve, annak talán egyetlen ékességébe, az ott emelt templomba sincsen lehetőségünk szabadon és bármikor kedvünkre bepillantani. Nyilván adott nézőpontból, és mindenki számára világos okokból érthető (..) ez, de ugyanakkor keserves is, különösképp hogy így napjainkra, talán nem kis túlzással, de a lakatra zárt templomok, kápolnák útja lett az Országos Kéktúra útvonala… Mindezt annak ellenére jelentem ki, hogy nem tudom milyen volt a helyzet és ez-ügyben a hozzáállás az elmúlt évtizedekben, de sejtem, ettől sokkal ”magasztosabb”..