Visszaereszkedtünk a kilátó alatti tisztásra, ahol elfoglaltuk az esőbeállót és előkotortuk az igazolófüzetet, hogy az első bélyegzőhelyen végre belőhessük az első kéktúrás pecsétet oda, ahová való.

Mondanom sem kell, hogy a hosszas várakozás és tervezgetés után, ez bizony csúcsszuper érzés volt.

Külön örültem, és a mai napig örülök annak is, hogy úgymond még a régi rendszerben kezdhettük meg a kéktúrát, és még a régi pecsétek kerülhettek a füzeteink első oldalaira. Ezek a pecsétek és lenyomataik valahogy mások voltak mint az utódaik. A régiek közül mintha mindegyik egy-egy titkot, egy-egy történetet őrzött volna, mintha mindnek külön-külön valami mágikus és misztikus ereje lett volna, és olyan volt, mintha valami extra kihívás lett volna megszerezni őket. De legalábbis – és így tudnám a legjobban összefoglalni – mintha többletértékűek lettek volna.

Az új bélyegzők modernebbek, ízlésesebbek, mutatósabbak, és talán könnyebben kezelhetőek is mint az elődeik, viszont mikor a kezembe veszem őket, nekem kicsit tömeggyártotta érzésem van, ami az ebből fakadó sablonossággal párosul. Mintha valami elveszett volna, de mindenesetre hiányozna belőlük. Mintha.. ‘csak’ az egyediség az, amit nélkülözniük kellene. Az az egyediség, ami kiemelkedően különlegessé tud tenni valamit, amit használunk. De ha jobban belegondolok, ez manapság sajnos hiánycikk, vagyis inkább korunk tökéletességének egyik felhígított velejárója.

Mindemellett természetesen utólagosan is támogatom a bélyegzők felfrissítését, mert a régiek minőségét tekintve már nagy szükség volt rá. És nemkülönben az Országos Kéktúra és a teljes Kékkör meg-, illetve felújítását, hiszen a végrehajtásban résztvevők összességében egy remek és igényes munkát adtak át a hazai túrázás szerelmeseinek, és talán ennek a megvalósulásnak következtében is mondhatjuk ma azt, hogy hazánkban reneszánszát éli természetjárás.

Már megint elkanyarodtam..