Aznap reggel hozzám hasonlóan, kissé álmoskásan, nehezen és döcögve indult meg a szombathelyi ’hattizes’ a Keleti pályaudvarról. De legalább elindult, és nem mellesleg megvárt minket, mert a ránk jellemző módon, éppen, hogy elcsíptük.

Eddig még nem írtam róla – bár nem is nagyon volt apropója -, de azért a többes szám, mert a Kéktúra útvonalát nem egyedül járom. Egy régi jóbarátommal vettük nyakunkba az országot, akivel annak idején még együtt pakoltuk egymásra a legókat az óvodában, majd együtt koptattuk az iskolapadot az általános iskolában. Túratársamról, akit bejegyzéseimben csak J-nek fogok nevezni, nem terveztem különösebb leírást adni, mert menet közben úgyis többször szóba fog kerülni, és így idővel, majd kialakul róla egy kép.

A vonat, de legalábbis az a kocsi amibe J-vel felszálltunk jóformán üres volt, és úgy gondoltam, hogy miután megreggelizek, kipihenem majd az éjszakai munka fáradalmait, mivel szinte egész éjjel együtt kalapáltam a falióra másodperc-mutatójával…

Még az első falat sem csúszott le, amikor a következő állomáson egy csapat, az osztálykirándulásukat megkezdő kisdiák szállt fel, velük egy ütemben hiú ábrándjaim a pihenésről pedig le, a vonatról. Valahol azért mégis örültem nekik, mert zsivajukkal, kacagásaikkal, apró csíntevéseikkel és a világ gondjairól még mit sem tudó gyermeki bájukkal, olyan hangulattal töltötték meg a szerelvényt, amilyet utoljára az iskolai kirándulások alkalmával éreztem, és most, hogy mi is tulajdonképpen „kirándulni” és „táborozni” indultunk, kellőképpen tudtam velük azonosulni, nem beszélve arról, hogy visszahozták a gyermekkori osztálykirándulások, de leginkább az általános iskolás táborozások emlékeit.

Egy darabig még figyeltem őket, nosztalgiáztam a régmúltban, majd a szombathelyi átszállásra és az első lépésekre, az első kéktúrás napunkra kezdtem el koncentrálni.