Hiába a pár száz éves időkülönbség, az emberek régen, és pár évtizeddel ezelőtt is pontosan tudták, hogy a Hétforrásnak stratégiai jelentősségű a bővízű csobogása. Annak idején a Felsővárat (az Óház-tető régi várát) látta el ivóvízzel, a közelmúltban pedig az út jobb/ellentétes oldalán található, szebb napokat is megélő osztrák-magyar határmenti laktanya épületében szolgálókat. Valószínűleg, nem véletlenül húzódzkodtak a forrás közelébe.

Neve többször is változott az idők során, volt Várkuta vagy Óvárkút, pár évszázaddal ezelőtt pedig még német nevet is viselt, mint a Brunnengraben kútja. A hét vezérről való elnevezését a millenium óta viseli, a többszöri felújításnak hála és az amúgy pompás kinézetét figyelembe véve, joggal és méltán.

Csak érdekességképpen emelem még ki (hátha valaki erre alapozná a jövőjét), hogy az a legenda járja, hogy aki mind a hét forrásból iszik, annak teljesül egy kívánsága, – sőt továbbmegyek, egy másik szerint aki ugyanezen feltételeknek eleget tesz, az szerelmes lesz…

Őszintén szólva nem tudok nyilatkozni ezek helytállóságáról, mivel mikor mi ott jártunk, nem ismertük az említett hiedelmeket, nem mellesleg még véletlenül sem törhetett ránk semmilyen magasztos beteljesülés, mert egyikünk sem itta végig a hét forrást. Azonban megkóstoltuk, a vize akkor iható és rendkívül hűsítő volt, főleg egy forró nyári nap után a leginkább jóleső.

Annyira hangulatos kis helyen van a forrás, hogy amúgy bármennyire is vágytunk már a hűs forrásvíz helyett egy jó sörre, egy rövid időre lehuppantunk az esőbeállóban. J fáradt fejjel, de önfeledten kezdett majszolni egy pár müzliszeletet, én a térképet nézegettem, majd, mivel ez egyben az Országos Kéktúra második pecsételőhelye is, belőttük a pecsétet a füzetbe. A “mi időnkben” még egy fára volt feltéve a bélyegző, napjainkban viszont úgy tudom, már az esőbeállóban van elhelyezve.

Ittunk még egyet a forrásból, leginkább magunkat megörökítve csináltunk pár képet, és elindultunk tovább. Nem is kellett sokat menni, csupán pár lépést, hogy az első, a már említett, gondolatébresztő helyhez érjünk. Ez, a régi határőrlaktanya volt.

Sajnálom hogy bent nem néztünk körül, bár sejtem hasonló kép fogadott volna ott is, mint ahogyan kívülről kinézett az épület, de egyrészt nem urbexre jöttünk, hanem túrázni, másrészt ha jól emlékszem még tiltótábla is volt a belépésre vonatkozóan. Nem is akarom túlhúzni az elmélkedést, mert nem ismerem a teljes magára hagyatottság és a totális lepukkantság hátterét, de sosem fogom megérteni, hogy mi ad okot arra, hogy még viszonylag jó helyen is álló épületeket hagyjunk lepusztulni, amit lehet ne mentsünk és hozzunk ki belőlük, ne használjuk ki adottságaikat, ..és még sorolhatnám. Mert ez az építmény, ha még állami gondozásban is maradna, akár pénzt is termelhetne. Persze csak akkor, ha erre a célra még alkalmas, de ha meg nem, úgy végképp megmagyarázhatatlan a létjogosultsága. Mert így csak rontja az erdő szépségét, és felháborítja az itt elmenőket a nem törődömségével. Ennek kapcsán valamiért az az érzésem támadt, hogy a túloldaról idetekintgető vezéreknek sem tetszik ez a hozzáállás, mint ahogy valószínűleg sok más, az országban zajló történés, vagy meg nem történés sem. Hát ilyen gondolatok közös megvitatása közepette folytattuk utunkat a Pintér-tető, a Felső-hegy, a Kálvária-hegy, majd Kőszeg irányába.