Jobbnak láttuk, ha a buszon előre ülünk, mert fogalmunk sem volt róla, hogy pontosan hol kell majd leszállnunk, a buszvezető meg amúgy is mondta, hogy majd szól – ezzel megkönnyítettük az ő dolgát is. És így első sorból élvezhettük a Kőszegi-hegység lábánál fekvő kicsi falvak látványát, a köztük vezető kanyargós utakat és nem mellesleg a sofőr társaságát. Ahogy neki is a megkezdett túránkról meséltünk, észrevettem, hogy mögöttünk kettővel egy idős néni is nagy figyelemmel hallgatja küldetésünket, de annak ellenére hogy vártam, ő nem szólt közbe.

Kőszegszerdahely után, el is értük Velem községet, ahol ha jól emlékszem a Petőfi utcai megállóban szálltunk le, csak úgy, mint az említett idős néni is. Segítettünk levenni a cuccait, megköszöntük a sofőrnek a ”fuvart”, és már épp akartunk volna elköszönni a nénitől is, amikor ránk szólt, hogy várjunk egy kicsit! A táskájában kezdett el matatni, miközben azt mondta, hogy hallotta, hogy nagy útra készülünk és szeretne adni valamit, amiről mindig eszünkben jut majd a kis faluja ahonnan indultunk, az a lelkesedés ami most bennünk van, és reméli ez a kis apróság majd erőt ad ahhoz, hogy végig tudjuk csinálni. Meglepetten és izgatottan vártuk mit kapunk, mint a kisgyerekek karácsony előtt, és közben hallgattuk Piroska néni (mert ezalatt bemutatkozott) monológjait. Aztán egy képeslapot vett elő, amin A Szent Vid kápolna látható, hátoldalán egy rövid verssel. Az végül számomra nem volt egyértelmű, hogy ő írta-e a verset, de a képaláírásból gyanítom, hogy igen. Ezúton, innen is szeretném, és azt hiszem J nevében is mondhatom, hogy szeretnénk megköszönni az útravalót, a sok szép gondolatot, reméljük Piroska néni jó egészségnek örvend, és üzenjük, a lelkesedésünk nem hagyott alább, azóta sem!